A Nemzeti Napló főszerkesztőjének emlékező sorai, az Olvasóközösséghez

Stofi01

Kedves Trianonra Emlékező Olvasóink, Kedves Barátaink!

A magyar történelem legborzasztóbb, legdrámaibb eseményének századik évfordulójára emlékezünk ma. Az ezer esztendős Magyar Királyság erőszakos és gyűlölettől vezérelt tönkretételéről, egy nemzet megtizedeléséről, a magyar lélek, a magyar hazaszeretet megcsúfolásáról emlékezünk. Nem sorolom fel azokat az adatokat, amelyek megmutatnák, miből mennyit vettek el és mi az, ami megmaradt, mert nem lehet felsorolni a veszteségeket. Érzéseinkben úgyis tudjuk e veszteséget, amelyet generációkon keresztül hordozunk, s hiába volt negyven esztendeig diktatúra, hiába van ma is európai diktatúra, egyik sem tudja feledtetni és tompítani azt a fájdalmat, amelyet érzünk e száz esztendős folyamatos vesszőfutásban.

Igen, jelen időről beszélek, hiszen Trianon nem egy egyszeri aláírás, nem egy egyszeri veszteség, nem párhónapig tartó veszedelem, amelyre akkor emlékezünk, ha az hasznot is hozhat… Trianon a mi lelkünkben élő seb, fájó és nem gyógyuló sérülés, hiszen kezünket, lábunkat vették el, bénították le. A test maga az ország, amely ma is a Kárpátoktól övezett földrajzi egység, s amelynek elszakított részeire a magyargyűlölet költözött, mint új főhatalom.

Sokan tudják, mert maguk is megélték, hogy milyen az a gyűlölet, amelyben máig is élnek a határon kívül szakadt honfitársaink. Hiszen az a politika, az a gyűlölet, az a szellemiség abban az időben, amikor ezt a diktátumot előkészítették végigdúlta a háborúból épp felocsúdni készülő hazát, majd még kétszer éltük át ezt a gyűlölet és gyilkossághullámot. 1948-tól, amikor Rákosi vérbírái osztották a halált, majd Kádár bosszúja 1956 lengette a halálos kaszát. Minden magyar számára kézzel fogható tehát, mert saját létünkben is tapasztalható volt mindaz, ami száz esztendeje kényszerű valóság az erdélyi, partiumi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai és nyugat-magyarországi magyarság számára.

Az emlékezés, a gyász, a fájdalom nem szűnik, és ma ismét fenyeget ugyanaz a gyűlölet, amely akkor, június 4-én, mint egy bárd csapott le magyar milliókra. Ma is azt követelik tőlünk, hogy ne maradjunk magyarok, legyünk világpolgárok, erkölcsök és identitástudat nélkül. Ne legyünk keresztények, hanem istentagadó kiszolgálói azoknak, akik velünk ezt tették az első és a második világháború után, és a kommunista diktatúra idején. Ma is elvárnák, hogy ne emlékezzünk, nehogy megsértsük valamelyik megszálló hatalom polgárainkat önbecsülését. Ma is belénk törölnék az európai disznóólban összekoszolt lábukat, s ha tudnák, ma elvennék ezt a maradék, megcsonkított hazát.

De vajon tudják-e? Vajon van-e, lesz-e olyan gyűlölet és erő, amely Trianonhoz hasonlóan a mai csonka országot is megsemmisítheti? Ez csak rajtunk, mai magyarokon múlik. Az összefogás, a szeretet, a remény és az Istenhez fordulás az egyetlen kivezető út ebből a tragédiából, s ha lesz elegendő hitünk, és lelkünkből kérjük az Egek Urát, és hazánk Királynőjét, Máriát, akkor ez a száz elmúlt év is emlékké, rossz álommá válhat.

Ma emlékezünk, és imádkozunk, megbánjuk, amit rosszul tettünk és erőt kérünk a következő száz esztendőhöz. Mert ma azokért is felelősek vagyunk, akiket szülőföldjükön, a Kárpát-hazában fenyeget a száz éve magát tulajdonosnak vélő főhatalom. Azonban tudnia kell minden velünk élő nemzetnek, hogy amikor mi sajátunkhoz ragaszkodunk, akkor az ő életük jobbá tételére is gondolunk. És ha eljön az idő, nem a gyűlölet, hanem a szeretetben való együttélés irányítja majd Mária országának vezetőit. Mi nem akarunk többet, mint amit Istentől kaptunk, s nem szűnünk meg reménykedni abban, hogy megvilágosodnak majd azok, akik ma még a gyűlölködésből táplálkoznak, határainkon kívül népünk ellen.
Mi nem felejtünk, de nem esküszünk bosszút sem.

Ám, amíg magyar él a Kárpátok gyűrűjében, addig senki ne várja el, hogy ne harcoljunk, és ne követeljük évezredes jussunkat, amelyet ezer éve magyar vér és magyar verejték öntöz, s amelyet száz éve idegen katonabakancsok taposnak.

A gyász ott van a szívünkben, mert a magyar holokauszt iszonyatos áldozatvállalást követelt tőlünk. Ma, ezen a gyásznapon ott kell lennie a Feltámadás hitének is, mert ígéretünk van rá első szent királyunktól, aki Máriának, Isten anyjának ajánlotta nemzetünket és országunkat, és aki halála előtt néhány perccel – a mellette, szavait író szerzetes szerint – a következőket mondotta:

– A magyar nép az én népem, s az én népem nem vész el a történelem viharaiban!

Nos, száz éve is vihar volt, ma is vihar van, de gyászunkban és harcainkban is bízzunk Szent István szavaiban!

Stoffán György főszerkesztő

Nemzeti Napló

https://stoffangyorgy44.blogstar.hu/./pages/stoffangyorgy44/contents/blog/95899/pics/lead_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?